55.rész

Lola

  Délelőtt telefoncsörgésre ébredtünk. Thiago panaszosan fújtatva nyúlt a készülékért. Morcos hangon beszélt valakivel, majd gyorsan le is zárta.

 - Ibra volt - fordult felém. - Azt kérdezte, nincs-e kedvem csavarogni edzésig, de mondtam neki, hogy most semmi kedvem hozzá - mosolyodott el.

 - Nem árultad el neki, hogy itt vagyok? - néztem csillogó szemeibe.

 - De nem ám. Te leszel a meglepim - mászott fölém, majd megcsókolt. Megnyugtató érzés volt vele lenni, mintha minden gondom eltűnt volna. Miután felkeltünk, lezuhanyoztunk és úgy döntöttünk, hogy edzésig a lakásban maradunk. Kitaláltuk, hogy együtt készítünk ebédet, így neki álltunk.

 - Nem arról volt szó, hogy közösen főzünk? - néztem rá összeszűkült szemekkel.

 - Dehogynem - vigyorgott. - Te megcsinálod, én nézlek közben és a végén közösen megesszük.

 - Elhitted? - boxoltam vállba. - Pucold meg a zöldségeket - toltam elé a tálat. Engedelmesen vette el tőlem a felé nyújtott kést. Gyorsan készen lettünk, de a szemünk már így is kiakart ugrani az éhségtől.

 - Ez nagyon finom - pislogott rám Thiago kedvesen. - Többször is csinálhatnánk ilyet. Mikor tudunk találkozni legközelebb?

 - Háát - gondolkodtam el  - azt hiszem, huszonnyolcadika után csak másodikán lesz meccsünk. Négy teljes szabad napom lesz - vittem a tányéromat a mosogatóhoz.

 - Én nem tudom fejből, de szerintem nekem sem lesz akkor semmi. Jössz te, vagy menjek én? - kérdezte.

 - Még nem tudom - vontam meg a vállam és elvettem tőle is az üres tányért, hogy elmosogassam. - Addig még úgyis beszélünk.

 - Igazad van - bólintott. - Majd akkor eldöntjük, bár én jobb szeretném, ha te jönnél és akkor elvihetnélek egy csomó helyre. Megmutatnám neked a várost - ölelt át, én pedig neki dőltem izmos mellkasának.

 - Indulnunk kéne - nézett az órára Thiago. - Kíváncsi leszek a fiúk arcára mikor meglátnak - vigyorodott el.

 - Arra én is - válaszoltam, miközben már a cipőmet kötöttem. - Szerinted edzhetnék veletek? - jött a hirtelen ötlet.

 - Velünk? - kerekedtek el a brazil szemei. - Nem tudom, erről Blanct kérdezd meg.

 - Meg is fogom - kaptam a vállamra egy sporttáskát, amibe belegyűrtem Thiago egy pólóját, egy rövid nadrágot és egy törölközőt.

 - Te most komolyan játszani akarsz velünk? - kérdezte már vagy huszadszor miközben az edzőpálya felé kocsikáztunk.

 - Talán félsz, hogy jobb vagyok nálad? - cukkoltam.

 - Nem - jelentette ki magabiztosan. - De te mégiscsak egy nő vagy és a fiúk pedig vadállatok a pályán - kezdett bele a magyarázatba.

 - Ezt most fejezd be! - emeltem fel az ujjam és szakítottam félbe a hülyeségét. - Most már csakazért is játszani akarok, hogy megmutassam, nem vagyok cukorból - pufogtam.

 - Pedig pont olyan édes vagy - mosolygott rám kedvesen, miközben leparkolt a pálya előtt. - Megjöttünk - mutatott az épületre és mikor kiszálltunk , magunkhoz vettük a táskáinkat. Egymást ölelve léptünk be az ajtón.

 - Szépek vagytok mondhatom! - hallottunk meg egy ismerős hangot amire vigyorogva megfordultunk. - Ezért nem akartál te sehova sem jönni - csóválta rosszallóan a fejét a svéd, de közben mosolygott. - Běběchaton, mióta vagy itt? - ölelt meg és egy puszit nyomott a fejemre.

 - Tegnap délután érkeztem - mosolyogtam Ibrára.

 - És te ma még tudsz edzeni? - vigyorgott Thiagora, majd ők is üdvözölték egymást.

 - Képzeld, még én is - nyújtottam ki rá a nyelvemet.

 - Mi van? - kapkodta köztünk a tekintetét.

 - Lola a fejébe vette, hogy ma velünk edz - sóhajtott fel a barátom, mire nyakon csaptam.

 - Ez az Lola, neveld meg a Kölyköt - hallottam meg Cavani hangját mögülem.

 - Szia Ed - adtam neki puszit, amit hatalmas öleléssel viszonzott. - Nem tudjátok, hol van Laurent? - néztem a fiúkra, akik elmagyarázták, hogy merre találom az edzőt.

 - Elkísérjelek? - pislogott rám Thiago szépen.

 - Nem kell, te csak készülj az edzésre - csókoltam meg. Kapva-kapott az alkalmon és azonnal elmélyítette azt. A csapattársai fütyüléssel fejezték ki a tetszésüket.

 - Bolondok - mosolyogtam rájuk mikor elszakadtam a brazilomtól.

 - Dolores? - kérdezte valaki döbbenten és ahogy megfordultam a Paris edzőjével néztem farkasszemet.

 - Bonjour Laurent! - nyújtottam felé a kezem, amit megfogott és megcsókolt. Nevetve ráztam meg a fejem, mert ezt soha nem fogom tudni megszokni. - Éppen magát keresem.

 - Hát, megtalált. Miben segíthetek? Talán átigazolna hozzánk? - kérdezte somolyogva.

 - Köszönöm, de még mindig a blancok a szívemcsücskei. Azt szerettem volna tudni, hogy részt vehetnék-e a mai edzésen? - pislogtam rá és figyeltem a reakcióit.

 - Ez igen érdekes kérés - nézett rám elkomolyodva, majd pár perc gondolkodás után valami felcsillant a szemében. - Felőlem semmi akadálya.

 - Köszönöm - villantottam rá egy hálás mosolyt.

 - Mindjárt megkeresem a vendégöltöző kulcsát és azt birtokba is veheti.

 - Miattam ne fáradjon - legyintettem.

 - Nem fáradtság - nézett rám, majd az egyik infópulthoz lépve benyúlt az egyik fiókba és az onnan kivett kulcsot a kezembe nyomta. - Szerintem Thiago segít megtalálni az öltözőjét.

 - Remélem - vettem vállamra a táskám. - Ja és Laurent - néztem a férfira - kérem ne kíméljen, csak mert nő vagyok. Ugyanazokat a feladatokat szeretném végig csinálni, mint a fiúk.

 - Rendben - bólintott komolyan. - Akkor - nézett az órájára - van tíz perce, hogy elkészüljön és a pálya szélén sorakozzon a többiekkel.