102.rész

Lola

   Hálát adtam az égnek, hogy nem sok időm maradt nyalogatni a sebeimet, mert a következő napon már utaztunk is Németországba a visszavágóra. Ramos úgy viselkedett, mint eddig én pedig kíváncsi voltam, meddig bírja ezt a színészkedést, így én is belementem a játékba és nem szóltam róla, hogy lebukott. Iker néha furcsa pillantásokat vetett rám, de én mindig megnyugtattam egy halvány mosollyal, hogy rendben vagyok. Kívülről a kemény csajt mutattam, de belül egy elkeseredett kislány szedegette az összetört darabjait.

 - Jól vagy? - kérdezte az arcomat fürkészve Zizu.

 - Persze - bólintottam automatikusan. - Miért?

 - Valahogy olyan más vagy, mintha nem is itt járnál.

 - Pedig pontosan itt vagyok - nevettem fel erőltetetten - és alig várom, hogy bekerüljünk a döntőbe - löktem meg a vállammal a franciát, aki a szavaim hatására megnyugodott.

Amint a bíró belefújt a sípjába, már nem létezett számomra más, csak a játék. Próbáltam felmérni az ellenfél gyengeségeit és ezt valahogyan jelezni a csapatomnak is. Sajnos a meccs kisebb kakaskodásba ment át amikor Carvajal, Ramos, Pepe, Ribery és Mandžukič összeszólalkoztak.

 - Sergio! - kiáltottam oda a dühöngő védőmnek. - Állj le, mert már van egy lapod!

Úgy látszik, ez hatott, mert bólintott egyet és beállt a helyére. Tudta, ha most megint sárgát kap és tovább jutunk, nem játszhat a döntőben. Tiszta fejekre volt szükségünk és ezt a fiúk is megértették. Ennek tudatában a tizenötödik percben Sese megszerezte a vezetést egy gyönyörű fejes góllal. Vigyorogva nézett a kispad felé és jelezte, hogy ez a találat az enyém. Furcsa keserű íz kúszott végig a torkomon, de tartottam magam az álcámhoz így visszamosolyogtam. Két perc múlva ijedten néztem ahogy Dante bokán rúgta Crist, aki a fájdalomtól könnyes szemekkel hagyta Pirrinek, hogy lefagyassza a sérült testrészt. Bosszúból Sergio újabb fejessel örvendeztetett meg minket. A csapat egyre jobban felpörgött az egyre frusztráltabb németek ellen. A harmincnegyedik percben pedig a híres B.B.C vagyis Benzema, Bale és Cris megmutatták, hogy milyen csatár sorunk van. Egy csodaszép összjáték után Roni kisgyerek módjára örülhetett a tizenötödik BL. góljának, amivel újabb rekordot döntött meg. Innentől viszont tényleg elszabadultak az indulatok. Valamelyik játékosom mindig a földön végezte, mert az ellenfél csak úgy tudta megállítani, ha szabálytalankodott ellenünk. Idegesen magyaráztam a segédbírónak, aki megpróbált megnyugtatni, de nem igazán sikerült neki. Az agyvérzés határára pedig az taszított, mikor Xabi egy teljesen felesleges buktatás miatt megkapta a sárgáját. Arccal a füvön maradt, hiszen azonnal felfogta, hogy neki ezzel véget ért a BL. nem játszhat a döntőn. Sajnálkozva csóváltam meg a fejemet, majd a lefújás után az öltözőbe siettem, hogy lelket öntsek akikbe kell és újra feltüzeljem a csapatot a következő negyvenöt percre.

 - Mehet tovább? - kérdeztem a baszk középpályást, aki elkeseredve ült az öltöző padján. Xabi felnézett rám, majd néhány pillanat múlva bólintott.

 - Ha már ez az utolsó dobásom, legalább kiélvezem a lefújásig - sóhajtott letörten

A szokásos beszédem helyett most inkább arra hívtam fel a figyelmüket, hogy ez a meccs az utolsó előtti és ha ezt megnyerjük, máris közelebb leszünk a kupához, mint az elmúlt tizenkét évben bármikor. Láttam a szemükben, hogy megértették és mindent elfognak követni, hogy győztesen hagyjuk el ma a pályát. Emelt fejjel és elszántan léptek vissza a gyepre.

A második félidőben inkább a védekezésre álltunk fel. Összesítésben már négy gólos előnyünk volt és nem akartam, hogy elcsesszük. Lehet, hogy a játék szépsége így nem volt az igazi, de legalább tartottuk az előnyünket. A kilencvenedik percben újabb szabadrúgáshoz jutottunk, amit persze Cris szeretett volna elvégezni és én beleegyeztem. Zizuval nevetve néztük ahogy a portugál, Ronaldinho híres cselével a sorfal alatt rúgta el a labdát, becsapva ezzel nem csak a mezőnyt, de még Neuert is, így lett a végeredmény 4-0. Összesítésben 5-0-val léptünk túl a Bayernen és bekerültünk a döntőbe. A fiúk a lefújást követően üdvrivalgásban törtek ki, majd a mez csere után hatalmas mosollyal az arcukon hagyták el a pályát. Az öltözőben - jó értelemben vett - őrült káosz uralkodott. A férfiak szinte átlényegültek kisgyerekekké és üvöltő zene mellett táncoltak, énekeltek vagy csak szimplán ökörködtek. Vigyorogva álltunk Zidane-nal az ajtóban és figyeltük a hülyébbnél, hülyébb mozdulataikat.

 - Gyere Lolita - kapta el a kezemet Marcelo. Nevetve mozdítottam a csípőmet Shakira zenéjére és táncolni kezdtem a brazil barátommal.

 - Én is, én is - hangzott fel több helyről is az öltözőben. A srácok felsorakoztak előttem és mindenki megtáncoltatott egy fordulónyit.

 - Szabad Főnökasszony? - vigyorgott rám a portugál majd magához rántva egy tüzes salsába kezdett velem. A mozdulatainkból sugárzott az erotika és mikor a szemébe néztem láttam benne felvillanni a vágyat, ami az enyémből is sütött. Amikor vége lett a zenének, még mindig a karjaiban voltam és elvesztem a sötéten kavargó tekintetében.

 - Lola, indulnunk kell - hallottam meg a francia segítőm hangját ami kizökkentett minket ebből az állapotból.

 - Megyek - bontakoztam ki Cris öleléséből, majd megigazítottam a ruhámat és körbe néztem a játékosokon. Szemem összeakadt a dühösen rám meredő védőével. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet, mire ő, mint egy durcás kisgyerek, elfordult. - Alonso, Ramos, Ronaldo - soroltam fel a játékosok nevét, akiket öt percen belül magam mellett akartam tudni, hogy elindulhassunk a hiénák elé.

 - Ne már - húzta el a száját Cris. - Miért pont én?

 - Te és Sergio rúgtátok a gólokat, Xabi pedig beszélhet arról, hogy milyen érzés lesz kihagyni a döntőt - néztem rájuk negédesen. - Én is utálom ezt, de jobb rajta hamar túlesni - fordítottam nekik hátat és elindultam a riporterektől hemzsegő helységbe. Hosszú este volt és szerettem volna minél előbb visszajutni a szállodába és végre kialudni magam.